Társas támasz az élet kezdetén

2017. március 21. 10:55

Novák Julianna
Mandiner.család

„Ha a dúla gyógyszer lenne, etikátlan lenne nem használni.” (Dr. John Kennel)

A múltban természetes volt a nők számára, hogy a családi és szomszédsági körből idősebb és tapasztaltabb, számukra ismerős asszonytársak segítsék őket szülés közben is, akik saját élményeik, tapasztalataik alapján nyújtottak megerősítő támogatást. A vidéken szülő nő mindenkit ismert maga körül, és ez érzelmi biztonságot jelentett a számára, mert ha az otthonában hozhatta világra a gyermekét, akkor jó esélye volt arra, hogy olyan segítsége lesz a bába mellett, akit ismer, akinek már van saját tapasztalata a szülésben, akire rábízhatja magát.
 
A különböző életszakaszokban jelentkező változások, ünnepi rituális beavatások során és a hétköznapi életben egyaránt fellelhető volt ez a fajta támogatás. Néhány évtizeddel ezelőtt még közösségi esemény volt az élet természetes körforgásának minden egyes mozzanata, az érkezés és a távozás is. A nagycsaládok, megtartó közösségek széthullásával, a rokoni, szomszédsági kapcsolatok gyengülésével és a szülések kórházba helyezésével azonban megszakadt az átadási lánc, melynek során az ősi, természetes közösségi tudást és tapasztalatot a generációk egymásra hagyományozták, és a folytonosság fenntartásával nyújtottak nagy jelentőségű társas támaszt egymásnak.
 
Régóta tudjuk, hogy az idegen környezetben az ismeretlentől való félelem és szorongás teljesen megváltoztatja az izomtónust. Az életadás folyamatában elengedésre, elernyedésre, ellazulásra váró izmokat a stresszhatás összeszorítja, ezáltal megnehezítve és lelassítva a vajúdás és a szülés normál menetét. A külső hatásokra nagyon érzékenyen reagáló hormonegyensúly felborulása tovább nehezíti és lassítja a folyamatot, amit kórházi körülmények között a jótékonyan ható és az érzelmi biztonságot jelentő társas támasz hiányában csak gyógyszerekkel és különböző fizikai beavatkozásokkal lehet kedvező irányba befolyásolni.

A támasztó asszonyoktól a medikalizált szülésig
 
Kézmárszky Tivadar, a budapesti szülészeti klinika egyetemi tanára az 1893-ban megjelent bábatankönyvében azt írta elő a bábáknak, hogy a „...fölösleges személyt el kell távolítani, különösen az aggódókat! Egy, legfeljebb két nő maradjon, akit a nő szívesen lát” (Kézmárszky, 1893, 55). Akkor még köztudott dolog lehetett, hogy az aggódó személyek hátráltatják, nehezítik a szülés normális menetét, és jó, ha a szülő nőt olyan segítő asszonytársak veszik körül, akiknek a jelenlétét elfogadja, mert az érzelmi és fizikai biztonságot jelent a számára, segíti a szülés természetes lefolyását. Erdélyben ezeket a segítőket még ma is támasztó asszonyoknak nevezik. Fizikailag is megtartották, támasztották a vajúdó nőt, és lelki támaszt nyújtottak neki azáltal, hogy gondoskodtak a kényelméről, testi-lelki szükségleteiről. A férfiakat általában eltávolították a szülés helyszínéről, vagy ha szükség volt rájuk, házon kívüli segítségnyújtást kértek tőlük: vágjanak fát a fürösztővíz melegítéséhez, menjenek a bábáért, vagy ha kell, gyógyszerért, és ha baj van, hívják az orvost. A későbbiek során megjelent bábatankönyvekben a bába mellett jelenlevő támogatók szerepéről már nem sok szó esett.
 
A 20. század elején a szülések mindössze 5%-a zajlott kórházakban, ahol a szülő nők nélkülözték a társas támaszt, számukra ismeretlen orvos és szülésznő volt a segítőjük. A vidékről egyre nagyobb számban az iparosodó városokba áramló lakosság körében a kórházi szülés kezdett elterjedni, ahol az ismeretlen szülésznőn és orvoson kívül más nem volt, nem lehetett jelen a szülő nő mellett. Ahogy a szülések helyszíne egyre inkább a kórház lett, a társas támasz szerepe is háttérbe szorult.
 
1970-re megfordult a helyzet, az intézeten kívüli szülések aránya 5% alá csökkent. Néhány évtized alatt a kórházi szülés vált általánossá, így a társas támasz elérésének lehetősége is megszűnt. A kórházakban elveszett a személyesség, és szinte minden csak orvosi szempontból vált értékelhetővé és értelmezhetővé, a szülés medikalizálódott.
 
Apák a szülőszobán
 
Ugyanakkor a 20. század végétől egyre erőteljesebb társadalmi igény jelentkezett a személyes kapcsolat, az egyénre irányuló kitüntetett figyelem visszaszerzésére a kórházi szülészeteken is. Azonban az egészségügyi ellátó rendszerben dolgozó szakemberek sokszor legjobb szándékuk ellenére sem tudtak és részben az egyre fokozódó létszámhiány miatt ma sem tudnak folyamatos gondoskodást biztosítani. A szülő nők többségének azonban ma is szüksége lehet egy személyre szabott, informatív és támogató kapcsolatra a szülővé válás folyamatában.
 
A nagycsaládok széthullásával a szülő nő legközelebbi hozzátartozója, támasza a férje, gyermekének apja lett, így jelentek meg az apák a szülőszobán az 1980-as évek közepétől. Még kis számban ugyan, de már  jelezték az igényüket, hogy részt kívánnak venni családjuk születésének folyamatában, és nemcsak a szülőszoba előtt fel-alá sétálva, hanem a párjuk közvetlen közelében odabent. Az elmúlt harminc év során általánossá vált az apák részvétele, és szinte már az a ritka, ha nincsenek jelen a gyermekük születésénél.
 
Otthonszülés, dúla
 
A szülések nagyfokú medikalizálódásának hatására a 90-es években újraéledt az intézeten kívüli, a leendő családok otthonába tervezett szülés iránti igény. Ezzel együtt társas támaszként egy új szereplő, a dúla is megjelent, aki az ismerős nőrokont, a tapasztalt asszonytársi segítséget hivatott pótolni. Az otthonszülések során belesimult a folyamatba, praktikus segítséget nyújtva a bába mellett az anya, a szülőpár testi-lelki komfortjának biztosításával. Addig nem is volt gond, amíg az otthonszülések körül fordult elő segítőként, de amint betette a lábát a kórházakba, a szakemberek heves ellenállásába ütközött. Még az apa jelenlétét sem szokták meg a legtöbb szülészeten, máris egy újabb idegennel találkoztak. Mindazt, amit a dúla az otthoni szülések során tett - akár az anya kérésére, akár a saját intuíciója alapján -, nem teheti a kórházi szülészetek legtöbbjének falai között, ahol a szigorú házirendre hivatkozva szabja meg a személyzet, hogy hozzátartozóként ki lehet jelen és meddig terjedhet a kompetenciája, mekkora lehet a szabad mozgástere.
 
A dúla megítélése a szülészeteken
 
Egyre több külföldi és hazai vizsgálat is azt mutatja, hogy az egyik leghatékonyabb eszköz a vajúdás és a szülés eredményének javítására egy támogató személy, például egy dúla folyamatos jelenléte. Egy 2013-ban végzett Cochrane-metaanalízis 12 tanulmány adatait elemezve több mint 15 ezer várandós vizsgálata alapján igazolta, hogy egy folyamatosan jelenlevő személy nemcsak a szülő nők elégedettségét növelte, hanem szignifikánsan csökkentette a császármetszések arányát is. Tekintettel arra, hogy ezzel kapcsolatban nincsenek mérhető károk, ez az erőforrás valószínűleg kihasználatlan – állapították meg a kutatók. (Caughey AB, Cahlil AG, Guise JM, et al.)
 
Azonban hiába írja le számtalan külföldi és egyre több hazai tanulmány, kutatási tapasztalat a szülő nő által megválasztott társas támasz kedvező hatását a szülések és a szülés utáni időszak kimenetelére, hiába az ENSZ Egészségügyi Világszervezetének (WHO) ajánlásai (lásd a cikk végén), hiába a családközpontú szülészet ezerszer hangoztatott szlogenje a családias légkörről és a személyre szabott ellátásról, a legtöbb hazai szülészeten a dúla még mindig persona non grata, azaz nem kívánatos személy.
 
Az Egészségbiztosítási Felügyelet 2010-ben közzétett vizsgálatában mindössze 3 budapesti és 7 vidéki szülészeten nyilatkoztak arról, hogy két hozzátartozó is folyamatosan jelen lehet a szülő nő mellett. 
 
A Debreceni Szülészeti Klinikán azonban ezen a téren erőteljes változás mutatkozik.
Póka Róbert professzor, a klinika igazgatója a Magyar Pre- és Perinatális Pszichológiai és Orvostudományi Társaság (MPPPOT) idén februárban megrendezett XIV. Kongresszusán  „Császármetszés-frekvencia csökkentésének lehetőségei” címmel megtartott előadásában a dúlák szerepét is hangsúlyozta, és beszámolt arról, hogy a debreceni klinikán nemcsak beengedték, hanem behívták a helyi dúlákat.
 
Ezt a gyakorlatot remélhetőleg hamarosan követi a többi szülészeti intézmény is. Két évtizede várunk a kedvező fordulatra... Talán megtört a jég?
 
*
 
WHO ajánlások vs. hazai szülészetek gyakorlata
 
A WHO ajánlások és a hazai szülészeteken honos paternalista szemlélet hangneme közötti jelentős különbséget jól mutatja ez a néhány megfogalmazás, ami harminc éve jellemző a hazai gyakorlatra.
 
A WHO 1985-ös jelentésében szereplő ajánlások közül kettő:

3. Mindenkit informálni kell a szülészeti ellátás lehetőségeiről, és minden nő számára lehetővé kell tenni, hogy az általa megválasztott szülészeti ellátásban részesüljön.

10. Az anya pszichológiai komfortját nemcsak azzal kell biztosítani, hogy szülése körülményeit megválaszthassa, de lehetővé kell tenni a szülés utáni látogatását is.

Az Országos Szülészeti és Nőgyógyászati Intézet 1986-os kommentárja a fentiekre:

Ad 3. A szülészeti ellátást a terhes nem „választhatja meg”. Azt a szakmai szempontok, illetőleg a progresszív ellátás elvei határozzák meg.

Ad 10. A 3. ponthoz fűzött megjegyzés értelmében az anya a szülés körülményeit sem választhatja meg. (Orvosi Hetilap, 1986 (127) 967-968.)

A bejegyzés trackback címe: http://www.csalad.mandiner.hu/trackback/29302

Partnereink: